Polvon vagyok. Molossz.

A molosszoid kutyák ősi infrastruktúrájából származom, valószínűleg még nem degradált le a nyugati civilizáció. Ha kibírom várni a téli időszak végét és az első tavaszi napfény szétszórhatja napsugarait öszes fejemen, ez lesz a tizennyolcadik tavasz, amióta vándorolok ezen a földön.

Túl öreg vagyok és bölcs ahhoz, hogy tudjam a legjobb napjaimnak már vége van. Az ébrenlét és az alvás határain, a múlt elszálló töredékei a régi és sugárzó emlékeim nosztalgiájának ködébe burkolózva merengek, amint a nap éles napsugarai, amelyek kora reggel a Hindu Kushu hegyekre néznek és a völgyből kihajtja az alvó ködöt ….jelenik meg előttem, pont ahogy gyerekkoromban.

2002 és 2003 fordulóján születettem Afganisztánban, az északkeleti Badakhshan tartományban, egy pásztorcsaládban. Mint ahogy őseim, én is lelkiismeretesen gondoztam az állat állományt, amit rám bíztak.


Szép évek voltak ezek, amelyek tele voltak fejlődéssel és a tudásom összegyűjtésével egy gyönyörű, bár durva országban, amely a legszükségesebbeket nyújtja az itt élőknek – a bátorságot, a keménységet, az akadályok leküzdésének képességét, valamint a közvetlenséget, az őszinteséget és a kedvességet. Időnként a teremtés Istenének éreztem magam, amikor a fenséges, magas fennsíkra pillantottam, amely egy hatalmas zöld síkot tartott a karjaiban.

Mint egy király.

Mint egy hatalmas uralkodó, aki dönt mindazok életéről és haláláról, akikre rátekint. Már akkor is egy ismeretlen hang az suttogta nekem, hogy életem legszebb pillanatait élem.

Három év telt el, legnagyobb erőmben voltam, amikor egy éjjel rabszolgaságba vittek. Ó nem, nem féltem megmérettetni az erőm az emberekkel. Nem féltem a túlerőtol.

De a nyak körül meghúzott vékony acélzsinór és az oxigénhiány még a legerősebb harcosot is legyőzi és térdre kényszeríti. Több ezer éles tövist éreztem a tüdőmben, és egy olyan érzés, hogy forr az agyam, aztán csak sötét … és reggel megváltozott az életem.

Nincs több legelő. Nincs juh- és kecskeállomány. Katonai tábor volt helyette. Kerekek és a fonott vesszőkbol „colosseum”. Volt egy rövid lánc. És más láncok.

És más kutya gladiátorok, akiket éppen úgy, mint engem loptak vagy megvettek. És voltak a kutyaharcok, akárcsak évezredekkel ezelőtt az ókori Rómában.

A negyedik évemet húztam. És bár szomorkodtam az állataim és családom után, bűnösnek éreztem magam, hogy szó nélkül elhagytam őrhelyemet.

Megszereztem és megtanultam mindent, ami nemcsak a túléléshez, hanem a győzelemhez is szükséges. Az idő múlásával elkezdtem nyerni az egyik viadalt a másik után. Durva élet volt, de ott is örömöt és teljesülést éreztem, amikor lenyomtam az ellenfelem és a földre toltam, tudván, hogy újra verhetetlen vagyok.

A verhetetlen.
A mérkőzések királya.
Harcosok királya…

Így ment ez négy évig … Egy meccs után az egyik katona egy jól öltözött emberrel kezet rázott, és nagy arany gyűrűkkel teli kezébe nyomta a láncomat.

Bulgáriába vittek, ahol folytattam harcos karrierem … De a korábbi mérkőzések alatt szerzett sérüléseim, a rossz étrend és különösen az az idő, amely mindenkit egyenlően lop meg, szintén befolyásolták az alkalmasságomat és az erőm. Néhány év után jöttek az elvesztett harcok. Először csak néha. Aztán egyre gyakrabban. Az a valaki aki egyszer egy katonáknak fizetett értem abban a reményben, hogy egy köteg pénzt keresek neki, veszteségesnek talált engem.

…befejeztem a harcolást.

Nincs közönség és kiabálás. Nincs harc. Nincs ováció és dicsőség kiáltása. Fogva tartottak egy karámba, és valahogy elfelejtkeztek rólam. Időnként szó nélkül ételmaradványokat dobtak nekem. Mint egy koldusnak. Szánalmas lényként, családtagok és büszkeség nélkül, céltalanul az utcán bullagva … Eltelt egy újabb év. Csak csont és bőr voltam. A testem megtört, a láng elhalványult a szememben, és vártam a halált, amely – azt hiszem, jobb lenne, mint e nyomorúságos élet, amelybe estem.

De a sors mást hozott.

Egy nap egy fiatal bosnyák érkezett hozzám, aki gyermekkorától azt álmodta, hogy neki is lesz egy igazi fensíkok királya a régi vérvonalból – makacs, és egészséges. Megvett. Még abban a nyomorult karikatúrámban is, amely abban az évben lettem, látta bennem, hogy mi voltam valaha. A magabiztos test, készség és a nagyszerűség szelleme.

Így kezdődött az életem következő fejezete. Bosznia-ba vezetett, ahol felépültem. Céltalanul sétáltam az ingatlan körül, emlékezve a régi hírnevemre. Nem vágytam a harcokra és a győzelmekre. Nem éreztem magam teljesnek. Szükségtelennek éreztem magam, mint egy lyukas csepegő edény, amelyet csak egy furcsa nosztalgiából nem dobnak ki.

Elmúlt következő két év. Életem tizenharmadik évében jártam. Egy közép-európai férfival hozott össze a sors, aki Bosznia-ba jött, hogy megcsodálja a régi „natúr ázsiait”. Nem tudom, mit érezhetett abban a pillanatban, mert én semmit. Csak egy ember volt a az emberek hosszú sora között, akik felváltva fordultak meg az életemben. De egy idő után újra találkoztam vele, és az én bosnyákom elmagyarázta nekem, hogy ez a szlovák lesz az új tulajdonosom. Nem harcolni érte, és nem pénzt keresni neki. Azt mondta nemes megjelenésem miatt, elbűvöltem és élvezni szeretné a társaságomat.

Azt mondta nem kell aggódnom,, ne féljek … nem féltem. Soha nem féltem. (Még mindig) a hegyvidéki király vagyok.

Soha nem volt parancsolóm a Halál kivételével. Csak a tulajdonosok.

A szellemem és a lelkem ugyanolyan megtörhetetlen, mint a Hindu Kush-fennsík, ahonnan származom. De ha az Univerzum a harcokon kívül mást is tanított nekem, akkor azt a felismerést , hogy nem érdemes harcolni a sorsunk ellen. Így tehát nyugodtan bemásztam vele a dzsipjébe, és hagytam, hogy több száz kilométerre vezessen Európa szívébe. Egy olyan országba, amely még távolról sem emlékeztet hazámra.

Nem sokat nyújtott nekem az új élet, de nem is volt rá szükségem. Ez más volt, és sok év után újból egy egy kedves családban találtam magam, akik csak magamért szeretnek, és nem a harcok és a győzelmek miatt. Meg szerettem az új tulajdonosom és családját. Négy évig együtt éltem velük. De a tulajdonosom elvesztette a tetőt a feje fölött. A család elhagyta őt, és hirtelen sehová sem tudta lehajtani a fejét. Nem volt hely számomra sem. És életemben először rájöttem, hogy rossz dolgok történnek emberekkel is, nem csak a kutyákkal.

Tehát ismét kocsiba raktak. Újra elmentem. És újból döntöttek felettem, talán a sors, talán az Univerzum vagy az Isten, vagy csak olyan emberek, akik közömbösek mások szükségleteihez és érzéseihez … nem tudom.

Ma … olyan kertben élek, amely hasonló az erdőhöz. Sok fa, cserje és virág van nyáron. Sok madár, sündisznó vagy meztelen csiga és különféle rovarok élnek itt. Tehát ez a kert legalább távolról helyettesíti a régi otthonomat Badakhshanam-ot, annak ellenére, hogy egyetlen birka sincs itt. Az erdei tündér a manókkal minden nap meglátogat. Kicsi, fekete, sikoltozó, és a legfiatalabb kissé gonoszkodó is. A legidősebb manó ezüst szakállú, ezüstös hegyes füle van, és annak ellenére is, amikor a torka alatt elkaptam, amikor az ajkamba csípett evés kozben, csodálom és tiszteletem, mert számos nehéz meccset nyert ő is (még molosszokkal is). Az erdei tünder kedves velem és nem akar tőlem semmit, csak a társaságomat. Szeretem az erdei tündért, ezért néha meglátogatom. És így néha a ház előtt várom. És bár az erőm már nem szolgál nekem úgy, mint egy évtizeddel ezelőtt, még mindig őrzöm az erdei királyságomat és az én tündéremet benne. Tegnap azt mondta nekem, hogy jön a karácsony, és ajándékot kapok tőle.

Életem során találkoztam olyan emberekkel, akik hisznek az iszlám, az ortodox és a keresztény Istenben, de én nem láttam különbséget cselekedeteikben. Azt hiszem, senkinek nincs szüksége ajándékra évente egy nap. A legnagyobb ajándék az empátia, kedvesség, alázat és a szeretet minden árnyalata. És bár öreg vagyok és gyenge, mégis királynak érzem magam (bár itt-ott szükségem van az Erdei Tündér segítségére). Ezért néha engedélyt adok neki az erdei királyságban, és megajándékozhat egy darab édességgel vagy simogatással. Még a zajos manóit is elviselem. De a világ zaja elfáraszt már engem. Szeretem a magányomat. Egész életemben magányos voltam.

Mert a királyoknak nincsenek barátjai.

Csak alattvalói vagy (megalázott) ellenségei vannak. De ha kissé szerencsés valaki, mint én, annak van egy erdője és saját Erdei tündérje. Tudom, hogy előttem már nincs nagy jövő, csak egy egy öreg fáradt test, és ez szomorúságot okoz a szívemben. De emelt fejjel és büszkén fogadom el a sorsomat. Tudom, hogy az időm lassan lejár.

Érzem. De tudom, hogy úgy fogok meghalni, ahogy éltem – magányosan. De KIRÁLYKÉNT halok meg.