Guľbaj bátran segített neki, és időről időre ellátogattak a legközelebbi faluba. Ők így együtt éltek a vad természetben, abszolút összhangban a természet törvényeivel.

Boldogok, zavartalanok, gazdájuk támaszkodhatott rájuk, bár nem volt mindig esélyük arra, hogy teleegyék a bendojuket így az étlapjukat kiegészítették azzal, amit fogtak.

Azsdarnak meg kellett erősítenie, hogy igazi ázsiai, nagy szívvel, és nem félne ellenfelétől, hogy megvédje területét az ellenfeleivel való összecsapásokban. Valóban, Türkmenisztánban minden ázsiainak bizonyítania kell a jellemét, bátorságát és munkaképességét. Bár szépek, de a gyengéknek itt nincs helyük.

Hasonlóképpen, a nőstényeknél, amelyeket gyakran gazdasági okokból kiiktatnak. Minden szorosan kapcsolódik a természethez, ami senkihez sem irgalmas.

Rachman egyszer azonban észrevett, hogy Azsdar társa Gulbaj kezdi elveszíteni eredeti formáját, és a karakterét is, valahogy teltebb és nyugodtabb lett. Minden nap egyre teltebb alakú formát vett, és végül egy nap három kiskutyát – egy kant, két nőstényt ellett meg. Rachman viszont az ellést követően a két szukát átsegítette a másvikágra, mert Közép-Ázsiában ez így szokás. De nem a szívtelenség miatt, hanem gyakorlati és anyagi okokból.

Nem tudják megtartani az összes született kölyköt és különösen a szukákat, mert ha valaki érdeklődik a kiskutyák iránt, a legtöbb esetben kan kutyát akar. A megmaradt szukák takarmányozása, vagy bármely olyan élőlény, amely a munkára nem alkalmas, az nagy luxus, és a helyi pásztorok nem engedhetik meg maguknak. És így volt ebben az esetben is.

Rachman-aga meghagyta a kan kiskutyát és a Sapelen nevet adta neki. A kicsi szépen nőtt, az anyja Gulbaj után futkározott aki játszott vele és tanította őt a pásztor kutya életre. Egy nap azonban hiába várt Sapelenre Gulbaj, mert egy gazdag ember, Merdan nevű megvette és  Ashgabatba vitte. Sapelen a kezdetektől fogva a luxust élvezte, mindent megadott neki, amit egy kis kiskutya kívánhatott.

Magas színvonalú étrenddel táplálta, amiről egy ázsiaiai pásztorkutya nem is álmodik. Ahogy nőtt , erősebb lett, jóképű, telt, fiatal kutya lett. Csak a szemében, mintha nem lenne szikra, szomorú szemei voltak. Egyszer, amikor megkapta a jó minőségű étel adagját, gazdája Merdan közeledett hozzá. Sapelennek valamiért nem tetszett a közeledése, és megharapta.

Merdant felbosszantotta, és Sapelent kidobta. Azóta a kutyát egy kennelbe zárva tartották és a tekintete még szomorúbb lett.

Egy nap egy férfi, aki szintén egy fiatal ázsiai kant birtokol, meglátogatta Merdant és javasolta tesztelni Sapelen harci képességeit kutyájával. Merdan egyetértett, és rövid időn belül Šapelen méltó utódja volt apjának, Azsdarnak, és legyőzte az ellenfeleit. Azóta Merdan  harcokba vezeti őt, ahol Sapelen legyőzte ellenfeleit, és egyetlen veszteséget sem szenvedett. Még egyszer megharapta a gazdáját is, aki el akarta rángatni őt a legyőzött ellenféltől. Tehát Sapelen a szélesebb körben ismertté vált, és nem sok bátor ember engedte a kutyáit, hogy összemérjék az erejüket vele. Egyik nap a sors kozbelépett, és egy erős, bátor, de idősebb ellenfelet állítottak a fiatal, erős kutya felé, aki szintén nem ismerte a vereséget. Az a kutya nem volt más, mint Azsdar, Sapelen apja. A sovány  kutya, akinek a bordái látszottak, ellentetje volt a jól táplált Sapelenéval, de határozott, nagy szívvel és mindig készen állt az ellenséggel való minden találkozásra. Türelmetlenül várta Sapelen, hogy megtámadja az ellenfelet, kapart a lábaival, mint egy vad mén. Úgy éreztette, hogy valóban ki akarja iktatni a bátor kant, aki kimert ellene állni.

Azsdar rettenthetetlenul állt, a dühös Sapelenre bámult. A feszültség addig nőtt, amíg a tulajdonosok el nem engedték a kutyáikat a vezetőkből. Sapelen keményen támadt, de Azsdar kifordult a támadás elől, és azonnal megragadta Sapelen nyakát,  mindenképpen megpróbált kitörni a türkmén volkodavok jellegzetes nyakszorításából. Egy pillanatig majdnem sikerült neki, amikor Azsdar egy pillanatra megállt, és belenézett Sapelen szemeibe, mert úgy tűnt, hogy  társát, Guľbajt látja bennük. Sapelen keményen megtámadta Azsdárt, de az oreg kan tapasztalatát felhasználva ismét megragadta az ellenfelét, a földre tolta, és elkezdett körbejárni vele, kozben nagy orrát tolta a nyakába, amely nyomással és a körbejárással együtt megfosztotta Sapelent a levegovételtől. Nem sokáig tartott és Sapelen hallatta a hangját, ami a vereség jele (a szabályok szerint). Először csak csendes volt, de egy idő elteltével egy különös vinnyogás és sírás volt hallható. Sapalen először vesztett el harcot.

A tulajdonos Merdan, dühösen dobta földre a felvezeto pórázt, és otthagyta kutyát a csatatéren. Már nem volt szükség ilyen vesztes kutyára.

 Rachman-agu legelőjén legeltetett bárányok a bátor és harcos Azsdar és társa Gulbaj oldalán voltak védelmezve otthon.

Rachman-aga nem volt egyedül a juhok legeltetésénél, egy impozáns ázsiai, egy igazi Türkmén volkodav  kíséretében teltek a napok. A kutya szemei boldogságtól ragyogtak. Ennek a kutyának az élete alapvetően megváltozott. Bár már nem volt olyan gazdag és minőségi a tápláléka, mint korábban, sem a kényeztetés. De ő így is elégedett volt, és szemeiben a kialudt tűz újra fellobbant. Sapelen otthon volt és végre boldog volt.

Forrás internet:
Fordította : Varga Edina