Masson professzor az Alabayokról

A Türkmenisztáni Tudományos Akadémia tagja, V.M. Masson professzor, 1998. május 20.


Az Alabay-okról:

Diákéveim óta, 1946 óta, Türkmenisztánban expedíciókon dolgozom, és többször is alkalmam volt megfigyelni a helyi közép-ázsiai juhászok életmódját és napi orientációját, amelyet a lakosság „Alabay” -nak hív. Mivel a régész táborai mind a falvak, mind a sivatagi sztyeppei övezetben található kutak közelében helyezkedtek el, ezek a megfigyelések, valamint a magukkal az állatokkal való kapcsolattartás hosszú ideig minden évben megtörtént.

Az Alabay természetes élőhelye általában nyitott, mivel a türkmén falvak hagyományos fejlődésének nincsenek mereven elkerített udvarai, és a kutyák nyugodtan mozognak a térben.

Itt elsősorban a védelem funkciója következik, amely mereven nyilvánul meg a sötétség kezdetével. Elvileg – tudom ezt a táborból, amikor a közép-ázsiai juhászkutyák voltak -, úgy vélik, hogy a sötétség beálltával mindenkinek sátrakba kell ülnie, és mindenkit ugatnak, aki mozog.

Nagyon gyakran a falvakban hagyják a gyerekeket. Kutyákra bízva, beleértve a bölcsős gyermekeket is. A kutyák nagyon jól bánnak a gyerekekkel és védik őket például a kígyókkal szemben is.

A türkmén juhászkutya, az Alabay, mint néhány őslakos macska, kígyót „eszik”, és ha kígyó nyomok vannak a tábor körül, akkor a kutya és macska immunitása szinte garantált. A sivatagi-sztyeppei övezetben, ahol a faluban élő kutyák gazdáikkal együtt mozoghatnak, a funkciójuk kettős – csordákat legeltetnek, és mind az állatállományokat, mind a tulajdonosok vagyonát őrzik.

Ez az Alabay génállományában van. Amikor egy hónapos kiskutyaként Szentpétervárra vittem a kutyát, és amikor felnőtt, a balti államokba érkezve juhokat látva azonnal őrizni kezdte és kupacba terelte őket.

A türkmenisztáni tábor őrzése közben ez a kutya nyilvánvalóan hiányosságban szenvedett a juhhiány miatt, és amikor báránybőrt hoztunk kísérletekhez, azonnal szigorú védelem alá vette őket. Az anyakutya legfeljebb egy hónapig eteti a kölyökkutyákat, majd a felnőtt kutyákhoz visszamegy, ahol a kölykök legeltetési ismereteket szereznek. A kiskutya, akit elvittem, nem szerzett ilyen képességeket, ösztönösen szükségét érezte, hogy megvédje a nyájat, de nem tudta, hogy hogyan.

Az állomány legeltetésének funkcióját hozzáértő egyedek tökéletesen ellátják. Ülünk a pásztorral, teát iszunk, a kutya pedig megitatja a juhokat. Meghatározza az itató méretét, ahová húsz állat fér el, elválasztva ezt a húszat, ugat a többiek felé, hogy ne próbálkozzanak. Csoportonként az egész csordát az itatóhoz tereli.

Amikor úgy látják, hogy valamelyik elidőzik az ivás mellett, azt megsürgetik. Körülbelül három vagy négy kutya legeltethet akár ezer juhot, a pásztor pedig akár kerékpárral vadászhat nyúlra is közben.

A kutyák mindent megcsinálnak helyette. Ennek megfelelően a kutyák életciklusa nagyon nehéz. Nagyon kevés vizet isznak.

A Szentpétervárra hozott kutyák is őrzik ezt a hagyományt. Keveset és naponta egyszer esznek- este, amikor az állomány letelepedik éjszakára pihenni. A nyájhoz egy hónapra 30 kg lisztet engednek a kutyáknak. A pásztorok gyakran lusták voltak lapos kenyeret sütni és tésztadarabokat dobni a kutyáknak. A türkmének általában ezt mondják: „Száraz lapos kenyerekkel etetjük őket, kíváncsi lennénk, honnan származnak az ilyen nagy kutyák.” A pásztorkutya egyik feladata a farkasok elleni védelem. Ezért vágják a kölyökkutyák fülét és farkát, gyakran késsel kőre tették – az anya aztán megtisztogatja őket.

Éjjel a kanok a nyáj szélére és a túlsó végére kerül – egy szuka. Ő – egy potenciális anya – először zűrzavart okoz, majd az „urak” sietnek a segítségre.

A harci képességeket korán gyakorolják: a kiskutyák játék közben az első mancsnál ragadják meg a társukat, hogy három lábra állítsák az ellenfelet.

A türkmén sivatagi farkasok nem túl nagyok, és ahogy a pásztorok mondják, egy „okos kutya” elveheti pár farkas életét. A farkasok és sakálok ezt nagyon jól tudják, körbejárják táborokat, messziről üvöltenek, és miután megállapították, hogy a kutya nincs pórázon, hatalmas köröket tesznek.

A harmadik élőhely a város, ami kevésbé természetes. Itt az udvarok el vannak kerítve, és a kutya gyakran pórázon ül. Az 1980-as évek óta Ashgabatban – a külvárosban, valahol távolabb – kutyák verekednek.
Ez a fajta nagyon ősi. Csontokon – Kr. E. 4. évezredtől. Altyn-Depe bronzkori városának (III. Késő – II. Évezred eleje) feltárásakor kutyák agyagfiguráit találták, ahol a csonkolt fülek és a farok jól láthatóak.

A rendkívüli körülmények között való túlélés szükségessége a kutyákat nagyon alkalmazkodóvá tette. Az ürüléküket megpróbálják valahol távolabb hagyni a bokrokban, hogy „ne legyenek nyomok”. A kiskutyák hallgatnak – a vinnyogókat, miközben az anya távol volt, a sakálok elhurcolták.

A szukák keményen bánnak a kölykökkel: rajtuk járnak, lefekszenek, „ami meghalt, az nem volkodav”. Elvittünk egy anyát egy két hónapos kiskutyával a balti államokba tartó expedícióra, amelyet nagyon durván felnevelt – ledobta egy lejtőn, felugrott rá, a földre nyomta.

A pásztorok nem szeretik, ha a kutya kivérzi az embert, csak meg kell ragadnia. Előfordul, hogy az amelyik megharapja az embert, lelövik az agresszív egyedeket így iktatták ki. Az alkalmazkodóképesség elősegíti a gyors alkalmazkodást a városi környezetben.

Még a felnőtt kutyák is elindulnak a liftben, és gyorsan tanulnak. Az egyetlen dolog, hogy nem veszik bele magukat a „konyhai leszámolások” harcába – némán ragadják meg a támadót. Városi körülmények között természetesen áttérnek a tulajdonosok és tulajdonuk védelmének funkciójára. Mint Türkmenisztánban, a kutyák itt is úgy gondolják, hogy mindenkinek otthon kell maradnia éjszaka, és nem tetszik nekik, ha egy zajos társaság sétál az utcán éjszaka.

Hatalmas területen a helyi típus változatok teljesen lehetségesek. Így a türkmén kutyák könnyebbek, mint a hegyi „kirgizek”. Könnyű tempójuk van – különben nem tud haladni a homokon. Közép- és Észak-Kazahsztánban, ahol nagy farkasok élnek, nagy pásztorkutyák is voltak. Az emberek még „kazah St. Bernards” -nak is hívták őket. Nem vagyok biztos benne, hogy most nem keverték meg őket. A türkmén juhászok figyelik a fajtát. Az idős emberek emlékeznek arra, hogy ki kivel párosodott, az összes jelentősebb tenyészállat nevére és színére. Ügyelnek arra, hogy jó utódok legyenek.

Miután megkaptam az első kiskutyámat, a genealógiájáról kérdeztem, sok jó kutyát felsoroltak, köztük a híres volkodavot emlegették, akinek a hangjától a farkasok féltek. Az öregek azt mondják: „Mikor már öreg volt, tevére vették, csak hangot kellett adnia, és már minden ragadozó tudta, ki érkezett.”

Fordította: Varga Edina Chasovoy