Nálunk is nagy várakozás előzte meg a kis közép-ázsiai juhászok megszületését. Már rég elfelejtettem azt az érzést, milyen felemelő egy ellést végignézni, végigizgulni. Természetesen itt is várni kell és várni és várni… Amúgy sem nagy erősségem a várakozás, de itt a 61. nap már tükön ültünk.

Nagyon rég volt már, hogy részt vettem ellésben. El is felejtettem milyen felemelő dolog. Egyszere örülsz és egyszerre izgulsz. Jönnek sorban a kiskutyák, de ha egy picit több idő tellik el kettő között, már aggódva nézegeted az anyát….ez már nálam feledésbe merült, oly rég volt ilyen. Klassz volt újból átélni.

Általában a 62. napra voksolt mindenki, de ezt a Lunának úgy néz ki nem mondták, mert Ő még gyakorlatilag hátraszaltózott, ha idegen jött a hegyi úton. Semmilyen lassulást nem láttam rajta.

Az igaz, hogy mindig is ilyen volt. Gyors, robbanékony, nem volt tunya sosem, de azért ellés előtt egy kis óvatosságot elvártam volna tőle. Eljött a 63.nap végre beköltözött az elletőhelyre, na mondom valami kezdődik. Nyílván lehetett volna itt óránként lázat mérni, de ahhoz kinek van kedve, úgyis akkor ellik, ha itt van az ideje. Eltelt így a 63.nap éjjele, hogy nem történt semmi. Bár mintha a lassulás jeleit véltem felfedezni a kutyán. Most már viszonylag többször zártam be a kennelbe. Ez a kutya mindig tud meglepetést okozni. Amelyik hely tegnap még jó volt neki, az ma már nem. Elkezdett kiszökdösni, hogy az általa, a terasz alá ásott gödörbe elljen. Amit persze meg sem lehetett közelíteni. Kint maradtam vele, hogy ne tudjon odaszökni. Ekkor múlt este 6 óra.