4.6
(78)
Cao

A kaukázusi volkodav

A kaukázusi volkodav

 

Jól ismert, hogy minden aboriginal fajta, a kennelben való tenyésztés megkezdésével elkerülhetetlen változásokon megy keresztül. A „kennel tenyésztett fajták”, bár az alapját az ősi kutyák adják, egyedei lényegesen eltérhetnek a fajta eredeti képviselőitől. Nemcsak az állatok megjelenése változik, hanem a viselkedés típusa, a kutyák mentalitása és karaktere is. A kaukázusi juhászkutya sem kivétel.


Bár egy új fajta tervszerű létrehozása átlagosan fél évszázadon át tart, a különbségek az eredeti és a mesterségesen tenyésztett kutyák között már nyilvánvalóak.

Ezeket a különbségeket a különböző életkörülmények, a kutyák eltérő funkciója, éghajlati viszonyok, más típusú takarmányozás stb. okozzák. Az idő fogja megmutatni, hogyan hatnak ezek a változások a fajtára hosszú távon.

Nincs értelme összehasonlítani a két kutyát, próbálva kiválasztani a legjobbat – nyilvánvalóan mindegyik jó a maga helyén.


Összefoglalva, meg kell állapítsuk, hogy két különböző kaukázusi juhászkutya van a mai Oroszországban.

A kennelben tenyésztett, és az aboriginal – az emberek által gyakran „kaukázusi farkaskutyának”(farkassal harcoló/volkodav) nevezett – típus.


Az eredeti kaukázusi juhászkutyák modern populációjának felkutatására a Pyatigorsk Kennel Club 1998-1999-ben számos expedíciót indított, és helyi kiállítást látogatott meg Krasznodar, Sztavropol, Cserkesszk, Nalcsik, Kabard-és Balkárföld, Vlagyikavkaz, Észak-Oszétia, és a Dagesztáni régiókban. (Ez gyakorlatilag a Kaukázus hegység északi oldalán elterülő orosz területek.) Több mint kétszáz kutyát vizsgáltak meg, fényképeztek, mértek és írtak le.


Ez a cikk és fejezet ezeken a tanulmányokon alapul.
Az aboriginal kaukázusi juhászkutya természetes elterjedési területei Oroszországban a Sztavropol, Krasznodar, Karacsáj- és Cserkeszföld, Kabard-és Balkárföld, Észak-Oszétia -Alánia, Csecsen-és Ingusföld, Dagesztán területei, és Kalmükföld egy része.


Ez a hatalmas terület méretében vetekszik számos európai országéval, változatos tájakkal, a hegyvidéktől a sztyeppékig és a félsivatagos területekig, ennek megfelelően különböző éghajlati viszonyokkal, a kontinentálistól a sivatagig.

Ezen területeken nem kevesebb, mint négy-ötezer eredeti kaukázusi juhászkutya élhet (a becslés még a második csecsen háború előtt történt, amely még mindig tart (2002)).

Kétség nem fér hozzá, hogy ezek a kutyák egy fajtába, vagy mondhatnánk inkább fajtacsoportba tartoznak, amelyeknek közös eredete és célja van, és hasonló fiziológiai és viselkedésbeli jellemzőkkel rendelkeznek, amik tökéletesen öröklődtek.

Ezeket a kutyákat évszázados szelekcióval tenyésztették az otthon és a jószágok védelmére a nagy ragadozókkal és a tolvajokkal szemben.

Próbáljuk meg elképzelni az életet a hegyekben több mint 100 évvel ezelőtt, és rájöhetünk, mit jelentett a jószág az ott élőknek.


Kegyetlen éghajlati viszonyok, nincs termékeny talaj, csak apró teraszokon tudtak termelni, amelyeket a kövektől folyamatosan tisztítani kellett, és amelyekre a termőföldet a lentebbi síkságokról hordták fel kosarakban, amit aztán a földcsuszamlások és lavinák elhordtak. A termés a rövid hegyvidéki nyáron csak egy kevés kukorica, árpa és retek volt.
A kőházak – a saklia-k alig védtek a hidegtől, és nem tartalmaztak vagyontárgyakat, talán némi ezüst vagy réz díszítést, amelyeket anyáról lányra szálltak, és néhány ruhát.

Ezeknek az időknek a valódi kincsei a jószágok, alapvetően juhok voltak, ételt, ruhát és energiát adtak. Ezért a jószágok megmentése és megőrzése az életet jelentette az embereknek.

És az ember legfőbb segítsége nehéz életében, és a túlélésért vívott harcában az őrkutya volt, aki képes volt megküzdeni a jószágok legfőbb ellenségével, a farkassal. Az aboriginal kaukázusi juhászkutyákkal szemben a fő elvárás az volt, hogy meg tudják védeni a juhokat a ragadozóktól és a tolvajoktól.

A Kaukázusban a régi időktől egészen máig, a juhok és a kutyák az év egy részét az alacsonyabban fekvő dombokon lévő óriási legelőkön töltik, ahol tavasszal és ősszel lédús fű nő, és télen nincs sok hó és elég meleg van ahhoz, hogy a juhok lelegelhessék a maradék füvet.

A tavasz elmúltával azonban, amikor a nap kiégeti a füvet a téli legelőkön, az állatokat a fás hegyekre hajtják, hogy az erdőkön keresztül elérjék az alpesi mezőket. Ott, a felvidéken hihetetlen szépségű legelők fekszenek, dús, magas fűvel, méz illatú virágokkal, melyeket havas hegycsúcsok határolnak.
Az éghajlat itt szélsőséges kontinentális, délután 50 C is lehet, az árnyékot csak a ritka bokrok és nagyobb sziklák adnak, és éjszaka a hőmérsékleten 0 C-ra csökkenhet, amikor mindent dér borít. A magas fű jól elrejti a ragadozókat – amik a kaukázusi hegyekben lehetnek medvék, sakálok, de főleg a farkasok.

Ezért a Kaukázus orosz ajkú népei kutyájukat Volkodav-nak, farkaskutyának nevezték – és a juhászkutya elnevezést soha nem használták.

Itt, az alpesi réteken, a juhok és a kutyák az év közel felét töltötték, november közepéig. Itt születtek a kölykök, és itt került sor az elsődleges szelekcióra. A fiatal kutyák itt váltak éretté, formálódtak és tanultak. Nyilvánvaló, hogy a kutyák kiválasztása a munkaképességeken alapult, és nagyon szigorú volt. A tétek túl magasak voltak, és a kutyákat kegyetlenül szelektálták, magyarul mindazokat, amelyek túlzott gyávaságot vagy agresszivitást mutattak az ember felé, fizikailag egészségtelenek vagy gyengék voltak lelőtték, így csak a legerősebbek maradtak.

Évszázadokon keresztül a pásztorok a legokosabb állatokat választották segítőiknek, akik képesek voltak megérteni egy helyzetet az ember egyetlen pillantásából, önállóan felmérni a körülményeket és döntést hozni. Azok a távolságok, amelyeken a juhok szétszóródnak lehetetlenné teszik a hanggal való utasítást, így a kutyák hozzászoktak az önálló munkához.

Az ember volt – a maga szelekciós módszereivel – kezdetben a domináns vezető a kutyák számára; az engedetlenséget azonnal és kegyetlenül büntették, halállal. Ezt a kutyafajtát alakította egyrészt, hogy tökéletesen el kellett ismernie az ember tekintélyét, és szigorúan igazodnia kellett az igényeihez, másrészt, hogy az életkörülményei szükségessé tették az önálló döntéshozatali képesség, a fejlett intelligencia, és alkalmazkodóképesség kialakulását.
Az évek során a természet és az ember együttesen alakította ezen kutyák páratlan formáját és belső világukat legésszerűbbé.

A kaukázusi volkodavnak nagy, erőteljes feje van, erős állkapoccsal, amivel képes megragadni és tartani a ragadozókat. Az izmos test, a hibátlan anatómiájú végtagok, és erős ízületek teszik lehetővé, hogy nagy távokat tegyenek meg a nehéz hegyi terepen. A mély és széles mellkasuk segíti a nagy mennyiségű levegő könnyű és szabad belégzését.
Dús, rövid szőrzetük nem ázik át, így a szabadban aludhatnak.

Az aboriginal kaukázusi juhászkutyák túlnyomó többségének dús, durva, nem hosszú szőre van, sűrű, szinte nemezes aljszőrzettel, így nem változik meg a kutyák megjelenése az évszakok változásával. Az ilyen szőrzet magától megtisztul a szennyeződésektől, megelőzve a sérüléseket.
A kontinentális éghajlati körülmények között a hosszú szőr délutánra nedvessé válik, amiből éjszaka jég lesz, így a kutya a földhöz fagyhat és megsérülhet. Ezért a pásztorok nem szerették a túlzottan hosszúszőrű kutyákat. Még az extra nagy bundájú aboriginal kaukázusiaknak sincs nagy sörénye, vagy hosszú zászlója a farkon és a lábakon.
Ezeknek a kutyáknak a karaktere a legjobb kutyatulajdonságokat egyesíti: félelmet nem ismerő, erős, kitartó, az idegen emberekkel szemben bizalmatlan, a gazdájához, és annak otthonához ragaszkodó, teljesen behódoló, hűséges és szeretetteljes, toleráns, szerény, szinte csendes viselkedés. A vágy, hogy mindig közel maradjon a gazdájához, beléjük vésődött, mintha kötelessége lenne.

A volkodav atletikus, hatalmas fizikai erővel és kiegyensúlyozott temperamentummal rendelkezik. Ebben a nagyszerű állatban harmonikusan ötvöződik a csodálatos egészség, a belső nemesség és a természetes intelligencia.

A szokásos napi távolság, amit megtesznek, mintegy 20 km, de néha ennek két-háromszorosa is lehet. A kaukázusi volkodavok egész évben fedél nélkül élnek, minimális mennyiségű élelemmel és vízzel. Étrendjük évszázadok óta ugyanaz volt, mint a pásztorok monoton ételei – juhsajt/savó, kukorica pita, és csak alkalmanként – hús.
Mindazonáltal bámulatos az a természetes mechanizmus, amivel a kaukázusi juhászkutya alkalmazkodott ahhoz, hogy a maximumot hozza ki ebből a minimális ételből. A kemény élet elkerülhetetlenül aszkétákká tette a kaukázusi volkodavokat, akik mindennapi életük részeként viselték a feladatukkal járó nehézségeket – hogy minden időben és minimális jutalomért teljesítsék kötelességüket, a védelmezést.

Számukra természetes, hogy télen a hóban alszanak, hóviharok idején teljesen eltűnnek a hó alatt, de a veszély legcsekélyebb jelére felugranak. Nem panaszkodnak az étel hiányára, nem követelik azt, spártai nyugalommal viselnek mindent, a sebesülések minden fájdalmát, hideget, éhezést, a szomjúságot, és mindezt csak szemük tükrözi, amikor értelmes, szinte emberi tekintetükkel, évszázadok türelmével néznek rád, az megérinti a lelked.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen élet elviselésére – ahol mindent a kötelességük teljesítésének rendelnek alá, ahol állandóan ébernek kell maradni, a pillanatnyi körülmények felmérésével, félelem nélkül, és őrhelyüket semmilyen körülmények között el nem hagyva kell dolgozniuk – csak a nagyon stabil karakterű egyedek képesek.
Természetesen évszázadok óta csak a fizikailag egészséges állatokat választották ki, de volt egy sokkal fontosabb szelekciós szempont is, a kutyák szellemi és lelkiereje, ez az, amivel a fajta igazi előnye és nagysága kezdődött. A lelkierő meghatározza az összes többi előnyös tulajdonságot, mint: a félelem hiánya, a merészség, a kitartás és az igénytelenség, türelem a fájdalom és a nélkülözés elviseléséhez.

Ez a lelkierő, ami alapján a juhászok az őket segítő kutyákat választották, minden egyes kutya helyét meghatározza a falkában. A fizikailag erős, de bátortalan kutya sosem kerül vezető helyre, nem fog dominálni.

Minden egyéb jellemző – a súly, szín, méret a fej formája, a csont index, stb. – soha nem mérhető össze azzal az előnnyel, amit az erős karakter ad. Ezért a falkavezér nem a legegészségesebb és legnagyobb kutya, néha még sérült is lehet, talán nem is vonzza magára senki figyelmét, nem ugat feleslegesen, de maximális lelkiereje, belső szilárdsága, erős idegei vezető helyre emelik.
A munkára alkalmas kutyák szelektálása már a születésükkel megkezdődött, és bizonyára a legerősebb és életképesebb kölykök lettek kiválasztva. Néha a válogatás úgy történt meg, hogy a szukát a kölyköktől távolabb kikötötték, és amelyiknek sikerült elérnie, túlélte. Láttunk egy szukát, aki magától osztotta az almot két részre – erősebbekre és gyengébbekre, és felváltva etette őket. Ha megpróbálták összekeverni őket, kitartóan visszahordta a kölyköket a csoportjaikba, és az első, legjobb falatokat mindig a legerősebbek kapták.
Rendszerint a kiskutya nevelése 1-1,5 hónaposan kezdődik. Az alomból a szuka kiválasztja a legerősebb kölyköket, és elkezdi tanítani nekik az alapvető támadó és védekező technikákat. Ezekből a szuka által kiválasztott kölykökből lettek a legjobb kaukázusi volkodavok. Általában csendesek és türelmesek, képesek csendben viselni bármilyen büntetést, nem vonyítanak, vagy menekülnek el. Az ilyen kiskutya nem rohan ugatva, és morogva bármilyen járókelőre, nem fél az ismeretlen hangos zajoktól, nem húzza maga alá a farkát.
A kölykök játékához ő csatlakozik utolsónak, nehéz belevinni, de nehéz is megállítani, amíg helyre nem áll az a rend, amit ő jónak lát. Már kölyökkorban is, az aboriginal kölykök függetlenséget és erős karaktert mutatnak. Természetesen a kiskutyák tanulásához a legmegfelelőbb környezet a megalapozott hierarchiával rendelkező falka, ahol mindenkinek meghatározott feladatai vannak.
Számos játékos harccal tökéletesítik harci művészetüket, melyek során megszerzik a szükséges készségeket, és az egyes kutyák helye is világossá válik a hierarchiában.
A veszély pillanatában a riasztás általában szukák és fiatalok feladata. Megugatják az ellenséget, és ha szükséges harcba is bocsátkoznak vele, de csak megpróbálják elkergetni, nem üldözik nagy távolságra.
Általában a farkasoknál is mikor támadnak, a fiatalok mennek elől, hogy összezavarják a kutyákat, és próbára tegyék azok erejét. A legtapasztaltabb harcosok ilyenkor megpróbálnak elválasztani néhány juhot a nyájtól, hogy a lehető legmesszebb űzzék őket. Ezért a kutyák is megfelelő taktikákat alkalmaznak: A legjobb képességű volkodavok megfigyelik az egészet, erre a célra rendszerint valamilyen magaslati helyet, vagy egy nagyobb sziklát választanak, és csak akkor szállnak be a harcba, ha a szukák és a fiatalok nem boldogulnak.
A ragadozóval való harc egy a mellkassal való ütközéssel kezdődik, hogy az ellenfelet ledöntse a lábáról, ezzel egyidejűleg egy villámgyors harapás a nyak környékére, ami kizárja a ragadozó nagy, és éles fogait, ezt éles rántások követik, amint a kutya állkapcsai összezártak. A gyengébb vagy kisebb ragadozók számára az ilyen fogadtatás általában gerinctöréssel jár, az egyenlő erejű és méretű ellenfélnek pedig fel kell vennie a harcot, vagy el kell menekülnie.
Természetesen a különböző ragadozók ellen a kutyáknak különböző támadási és védekezési módszereik vannak.
Egy medvével való összecsapásban – amelyek a Kaukázus hegységében igen nagyméretűek is lehetnek – a kutya elveszíti a harcot, vagy egyszerűen meg is ölik egy csapással. Ilyen esetekben a kutyák együtt dolgoznak, megpróbálják megfélemlíteni és elüldözni a medvét a nyájtól, és riasztani a fegyveres pásztort.
A farkasok sem szeretik a közvetlen találkozást a kutyákkal, megérzik a jó juhászkutyákat, és megpróbálják elkerülni az ilyen nyájakat. A való életben a kutyák ritkán küzdenek meg ténylegesen a farkasokkal, fő céljuk nem a ragadozó fölötti egyéni győzelem, hanem a jószágok biztonsága.
Amikor a juhászok a fiatal kutyák harcban való viselkedése alapján ítélték meg, hogy mennyire alkalmasak a további munkára, első és egyetlen helyen a kutya karakterét figyelték. A túlzott agresszió a bunyóban, a rövid és gyenge harapások, a fogak csattogtatása, a behúzott farok és a vicsorgás esetén azonnal alkalmatlanná lettek minősítve a farkassal való harcra, mivel ezek már önmagukban is a gyávaság és a bizonytalanság jeleit mutatták.
A farkas fizikai ereje megegyezik az ellenfelével, a kutyával. A farkasok előnye, hogy élesebb és hosszabb agyarai vannak, ezeket gyakran nevezik szablyáknak, amellyel szó szerint felvágja a juhokat. De a farkas gyáva jellemű, sokkal óvatosabb, mint a kutyák, és csak éhség kényszerítheti rá, hogy harcba szálljon egy volkodavval.
Az egyenlő fizikai erő esetén az erősebb akarat nyer, ezért a kutyák kiválasztása mindig nagyon szigorú volt. A fogak mutatása az ellenfélnek önvédelmi kísérletnek tekintendő, és így fordíthatnánk: „Nézz rám és rettenetes fogaimra, és ijedj meg, mert én máris félek”. Az erős kutya, amelyik biztos a saját erejében soha nem mutatja meg a fegyvereit az ellenfél orra előtt. A gyávaság még rosszabb jelének tekintették, ha az agressziót más tárgyak: botok, kövek; vagy éppen a gazda felé is mutatták.
A gazdával szembeni agresszió definíció szerint nem tolerálható, mivel a pásztorok és kutyáik együtt voltak éjjel-nappal, egész évben, és a kutyák szabadon éltek. A kutyák és az emberek kapcsolata különleges bizalomra, tiszteletre és szeretetre épült. Az ember, mint a falka fő vezetője, megkapta a biztonság és a nyugalom érzését, és cserébe gondoskodott a kutyákról, megosztotta velük az ételt és ellátta a sebeiket.
Azt a kutyát, ami morgott vagy rátámadt a gazdájára, a helyszínen elpusztították. Ebben az esetben érzelgősségnek nem volt helye, ahogy manapság sincs. A pásztorok a szelekciót a mai napig gyakorlatilag ugyanazon szabályok szerint végzik. Egyszerűen és szemléletesen magyarázzák: „Nem akarunk egy nap koldusként ébredni.”
A kizárás oka nem csak a gyávaság és a bizonytalanság lehetett, hanem a túlzott harciasság, agresszivitás is a többi kutya felé, ami a túlzott ingerlékenység jele. Nem kétséges, hogy a harci kedv szükséges ezeknél a kutyáknál, de csak az ésszerű mértékben. A túl gyakori csatározások, az állandó küzdelem a vezető szerepért zavart okoz a falka harmonikus munkájában, elvonva a figyelmet a fő feladatukról, a nyáj védelméről, ennél fogva nem kívánatos. Ahogy a juhászok mondják: „Ha két kutya túl gyakran harcol egymással, az egyiket le kell lőni”.
Az aboriginal kaukázusiak többsége rövidre vágott farokkal rendelkezik. Ez ősidők óta így volt a Kaukázusban, és az elterjedt vélekedéssel ellentétben nem a ragadozókkal való küzdelem megkönnyítése érdekében. Éppen ellenkezőleg, a harcban a farok segít az egyensúly megtartásában. A magyarázat sokkal egyszerűbb. Télen a kaukázusi juhászkutyák úgy alszanak, hogy a farkukkal védik az orrukat a hidegtől. Néhány pásztor úgy gondolja, hogy ebben a helyzetben a kutyák nem szagolják ki a ragadozókat olyan jól, mint a vágott farkúak. Ezért csonkolják a farkat.
Az aboriginal kauk között néha olyan kutyák bukkannak fel, amelyek rövid farokkal születnek. A legendák szerint ezek a kutyák igazi volkodavok. A pásztorok mindig üdvözölték a rövidfarkú kölyköket az alomban, nagyon nagyra értékelték őket a tenyésztésben. E kutyák némelyike ismert számunkra. Ők valóban híressé lettek a munkaképességükről, és számos életképes utódot adtak. Egy ugyanolyan régi tradíció, mint a farok csonkolása, továbbra is él a Kaukázusban, annak a hagyománya, hogy meghagyják a farkaskarmokat, melyekre az ősi vérvonalak tartozékaként tekintettek. Az ilyen ujjakból mindegyik mancson 1-3 lehet, és nem okoznak komoly kényelmetlenséget a kutyáknak.
Az aboriginal kaukázusiaknál feltételes módba kell tegyük a harapás fogalmát is. Az igazság az, hogy az ollós harapású kutyák kiválasztása a való életben soha nem volt fontos. A pásztorok mindenkor, és mindenekelőtt a fogak méretére és a kutyák állkapcsának erejére fordították figyelmüket, figyelmen kívül hagyva a harapást, és még ma is a legtöbbjük nem ismeri ezt a szót.
A pásztorok számára a „jó harapás” az, amikor a kutya a lehető legtovább nem ereszt az állkapcsával, a ragadozót tartva. A kaukázusi volkodav számára az erős fogás létfontosságú. Természetesen a fogak elhelyezkedése az állkapocsban nem befolyásolhatja a kutya életfunkcióit, a valóságban azonban nem létfontosságú a metszőfogak elhelyezkedése, hogy az ollós, előre- vagy hátraharapása van-e.
Meg kell jegyezni a harapás és a pofa hossza közötti összefüggést. Gyakrabban látható az ollós harapás a hosszúkás orrú, keskenyebb és gyenge alsó állkapcsú kutyáknál. A rövidebb orrú kutyáknál, jól kifejezett állcsonttal, és masszív állkapoccsal inkább találkozhatunk tétreharapással, vagy előreharapással, ugyanakkor a zápfogak és a szemfogak helyes pozícióban vannak.
Fontos megjegyezni, hogy a kaukázusi volkodav élete során harapása változhat. A fiatal kutyáknál általában ollós harapást látunk, de a számos harc eredményeként az alsó állkapocs ínszalagjai megnyúlhatnak, és a harapás változhat tétre, vagy előreharapásra is. Az ilyen harapásváltás általában nem eredményezi a fogak megrongálódását, vizsgáltunk olyan öreg kutyákat, amiknek tétreharapásuk, és teljes fogsoruk volt. A kicsi vagy közepes méretű fogak a gyenge állkapcsoknál vannak leginkább kitéve a legnagyobb mértékű kopásnak vagy a fogak elvesztésének.
A kaukázusi volkodav fejlődése időbe telik. Természetes környezetben, az élelemért versengő kölykök lassabban gyarapítják a súlyukat, nem rendelkeznek olyan nehéz csontokkal. Ránézésre a csontszerkezetük még könnyebbnek is tűnik a lábakon lévő rövid szőrzet miatt. A növekedés lassabb lehet a fogváltás ideje alatt, de elegendő táplálékkal a kutyák felnőnek másfél, néha két éves korukig. A teljes fejlettséget 3,5-4 éves korukra érik el. A felnőttek súlya 40 és 80 kg között változik, a nemi jelleg jól kifejezett, a kanok magasabbak, nehezebbek, mint a szukák, nagyobb fejjel. A kanok magassága 64-84сm, szukáké 62-75cm.
A túl könnyű csontozatú és apró termetű-, akárcsak a túlzottan nagy és nehézkes felépítésű kutyák, nem tudják ellátni a fajta alapvető feladatait, mert mind az edzőharc-tornákon, mind a ragadozókkal való harcban veszítenek. A nagy magasság és súly először is nem praktikus, mivel sok táplálékot igényel a fenntartása, ráadásul a kutyáknak nehezebb csontvázra, erősebb ízületekre és ínszalagokra van szükségük. A nagyobb állatok szenvednek a hőszabályozás hiánya miatt is az élesen változó hőmérsékleti viszonyok közt, nem is beszélve arról, hogy a testet a harcok alatt is működtetni kell.
A Kaukázusban ismert legjobb volkodavoknak átlagos a magassága (70-76cm), nagy fejjel (60-67cm kerület), átlagos csontszerkezettel (mancsok méret 14-16cm), de nagyon volumetrikus, tág mellkassal (100-110cm) rendelkeznek. Első látásra nem a kutya mérete, hanem a felépítés szilárdsága teszi a legmélyebb benyomást, az ember úgy érzi, hogy egy erős jellemű, még erősebb izmokkal és idegekkel rendelkező, és kiegyensúlyozott temperamentumú teremtménnyel áll szemben.
A kaukázusi volkodavok várható élettartama a munka intenzitásától függően 10-15 év. Az öregedéssel nem veszítik el a kisugárzásukat. Éppen ellenkezőleg, 6-7 évesen ezek a kutyák sokkal jobban néznek ki, mint fiatal korban. Előrehaladott korban csupán kevésbé aktívak, de szükség esetén még mindig gyorsan reagálnak, és megmutatják erejüket és megfélemlíthetetlenségüket. A kanok egész életükben fedeznek, és néha meghalnak, mielőtt megélhetnék a kölykök születését. A szukák általában 8-9 éves korukig kölykeznek. Ugyanakkor a legjobb az elléshez a 3-6 éves korig terjedő időszak. Az alomban lévő kölykök száma 2-18 lehet, de általában 6-8 kölyköt nevel a szuka.
Rendszerint – természetes körülmények között – a kaukázusi volkodav 1,5 éves korára szexuálisan aktívvá válik, ebben a korban általában párosodnak is. Ez az aboriginal kaukázusi volkodavok első párosításának optimális életkora. Megfigyelték, hogy a későbbi párosítás közömbös viselkedést, a kölykök elutasítását, néha a szukák agresszióját eredményezi. Az ilyen korai pároztatás eredményeképpen gyorsabban érnek mind a szukák, mind a kanok, és nem jár semmilyen negatív következménnyel. Az ilyen kutyák párosodása önállóan, egy nagyon szép szerelmi rituálé után és a legtöbbször segítség nélkül történik. A „célzott pároztatásra” tett kísérletek elszánt elutasítást válthatnak ki mindkét állatból. Érdekes, hogy a kanok általában pontosan időben és csak egyszer fedezik be szukákat. Valószínűleg a szigorú életkörülmények és az, hogy mindent a munkának rendelnek alá, nem hagyott sok időt a kutyáknak az örömökre. A szuka általában maga választja ki a partnerét, és nem minden kan lehet kiválasztott. Néha a szuka egy kant választ ki egy életre, teljesen figyelmen kívül hagyva a gazda minden tenyésztési tervét és szándékait.
Az kaukázusi volkodavok színezete nagyon sokféle lehet, van köztük sok fehér, világos sárgásbarna, szürke, vörös, csíkos különböző variációkban, és foltos kutyák. Gyakran a foltos kutyák elszórt pöttyökkel rendelkeznek a mancsokon és a pofán. Sok világos színű kutyának, kivéve a fehéreket, jól kifejezett fekete maszkja van. Minden színben jó az orr, az ajkak, a körmök pigmentációja. A szaruhártya színe összhangban van a szőrzet alapszínével. A kaukázusi volkodavok között nagyon ritkán láthatunk világos szemű kutyákat sötét bundával, gyakorlatilag nincsen genetikailag gyengült pigmentáció, mint a szürke vagy kék szemek, ugyanolyan szemhéjakkal és ajkakkal kombinálva. Néha találkozni barna orral és ajkakkal vörös szőrzetűeknél.
Az kaukázusi volkodavok egyik legelőnyösebb tulajdonsága a mozgása: könnyed, rugalmas, csodálatosan kiegyensúlyozott, a legkisebb függőleges, vagy vízszintes irányú kilengés nélkül.
Meg kell jegyezni, hogy különbség van a hegyek és síkságok kutyáinak anatómiai felépítésében. A nyájak hegyekben terelése, ahol a domborzat meredeken szabdalt, ahol a legelők meglehetősen kicsik és a fűben gazdagok, ahol elég víz van (nyáron a sziklás gerincek gleccserei megolvadnak) a durva felépítésűvé alakították kutyák ezen típusát. Masszív csontváz, jól fejlett izomzat, nagy fej, és bunda. A kutyák teste rövid és kompakt.
A hegyek kutyái gyakran ugranak át akadályokon, futnak fel a hegyoldalakon, ami csak rövidebb testtel és erős hátsó lábakkal lehetséges.
A síkságon élő kutyáknak minden nap nagyobb távolságokat kell megtenniük, élelmet és vizet kereső nyájjal együtt mozogva. Ezeknek a kutyáknak nyúlánkabb a formája, rövidebb szőrzettel. Alapvetően ügetve mozognak, amivel energiát takarítanak meg, így elég gyorsak ahhoz, hogy a falkával tartsanak. Az ilyen kutyák hátsó lábainak szögei kissé lekerekítettebbek.
Most már szinte lehetetlen a fajtán belüli különböző típusokról beszélni az aboriginal kaukázusiak között. Felgyorsult évszázadunkban minden összekeveredett, és most nincs nagy eltérés a különböző helyeken élő kutyák között. Még mindig van azért némi különbség. Például az Észak-Oszétia és a Kabard-és Balkárföld kutyái hasonlítanak egymásra, és különböznek Dagesztán és Karacsáj- és Cserkeszföld kutyáitól. Ha megnézzük a régió térképét, világossá válik miért. A kiterjedt határ Grúziával, a közös átkelők és legelők miatt ezen kutyák típusai közel állnak a grúziaiakhoz. Ezek az első típusúak erős és durva felépítésű kutyák, gyakran fehér vagy világos színűek, kompaktak, erőteljesek, gyakran rövid szőrűek, nagy fejjel, rövid pofával, jól fejlett pofacsontokkal, feszes szájszéllel. Néha találkozhatunk köztük hosszabb szőrű kutyával, de kifejezett sörény-, és a hátsó lábakon szinte zászló – nélkül.
A Dagesztáni kutyák nagy, magas állatok, erőteljes, durva típusú fizikummal, rövid vagy közepes szőrzettel. A Kaszpi-mélyföldön rövidszőrű kutyákat láthatunk, hosszabb törzzsel, és lábakkal, korrekt fejjel, jól fejlett, de nem feltűnő pofacsontokkal, hosszabb ajkakkal, szűk szögelésű hátsó lábakkal, szabad mozgással, jellegzetes a rövid ügetés.
Az itteni kutyák hasonlóságát a közép-ázsiai juhászkutyákhoz a földrajzi szomszédsággal és a hasonló életkörülményekkel lehet megmagyarázni. A félsivatagok forró éghajlata, amely sok nedvesség elpárolgását igényli, eredményezte a hosszú ajkak kialakulását. Közülük sok foltos és világos színű kutyának van, a közép-ázsiaiakkal ellentétben, sötétfekete maszkja. A dagesztáni hegyvidéken találkozhatunk, akárcsak az oszétiai hegyekben, erős, kompakt, hosszú szőrű kutyákkal, tökéletes hátsó lábszögekkel.
Az elmúlt években kialakult az a nézet, hogy a kaukázusi volkodavok a közép-ázsiai juhászkutyák és más fajták, köztük a harci kutyákkal való keresztezés eredményei. Ezt az elképzelést cáfolja a kaukázusi juhászkutya 1936-os fajtastandardja, ami egy rövid szőrű, vágott farkú kutyát ír le. Az ilyesfajta vélemény tehát az elmúlt évtizedekben a hosszúszőrű kaukázusiaknál tapasztalható változó stílusnak, és a rövid szőrű típus teljes elfeledésének az eredménye.
A harci kutyákkal való esetleges keresztezések nem gyakorolhattak lényeges befolyást a fajta egészére nézve, mivel az ilyen keverékek elveszítik munkaképességeiket. Újjászületőben van a pásztorkodás hagyománya, a nyájak száma egyre növekszik, és nő az igény a dolgozó kutyák védelmező munkájára is, a 21. században nem kizárólag a ragadozókkal, de a tolvajokkal szemben is.
A közép-ázsiai juhászkutyákkal való keresztezésre visszatérve, az ilyen események csak fordítva fordulnak elő – a rövid szőrű kaukázusiakba nem keverik bele a kájt, de a kájok családfájában gyakran vannak aboriginal kaukázusi juhászkutyák.
Ennek nagyon sok oka van: az aboriginal kaukázusi juhászkutyák ismeretének hiánya, a közép-ázsiai országokból származó friss tenyésztési alapanyagok összetettsége, a tenyésztők és a szakemberek általános műveltségének csökkenése, akik nem képesek pontosan meghatározni, hogy a rövid szőrű kutyák melyik fajtához tartoznak. Ezt a helyzetet jól bizonyítja, hogy a közép-ázsiai juhászkutyás show-ringekben előfordul, hogy a kutyák sokasága rendelkezik a kaukázusi juhászkutyák fenotípusos tulajdonságaival, mint a sötétfekete maszkok, amelyeket korábban nem láttak ebben a fajtában.
Az aboriginal kaukázusi juhászkutyák fontos használati értéke az, hogy náluk meglehetősen könnyű bármely korban a tulajdonosváltás. Ezek a kutyák elsősorban a területvédelmi kötelességüknek elkötelezettek, és csak másodsorban a tulajdonosnak. Az új gazdával együtt is olyan jól szolgálnak majd, mint a régivel. A kaukázusi volkodavoknak ezt a képességét széles körben alkalmazzák, amikor a kutyák elkerülnek egyik nyájtól a másikhoz.
Összegezve, kívánatos lenne megjegyezni, hogy a kaukázusi népek ismerik, és szeretik a kutyáikat, úgy tekintenek rájuk, mint a nemzeti kincseik egyikére. Az elmúlt évtizedben (1990-2000.) az aboriginal kaukázusiak populációjának általános szintje erőteljesen nőtt, most már nem kell a magas legelőkre menni, hogy a fajta reprezentáns egyedeivel találkozzunk, ezek már házaknál és birtokokon is láthatóak. A kutyák általános magassága megnövekedett, elég gyakran találkozhatunk a 80 cm-nél nagyobb kutyákkal, széles tág mellkassal, masszív szép fejjel és kiváló mozgással. A szukák is magasabbak lettek, 70 cm vagy több. Ezek a kutyák még mindig nem vesztették el aktualitásukat, még mindig ellátják a nehéz szolgálatukat. Tenyésztési vonalak, amikből kikerültek a kaukázusi volkodavok legjobb és leginkább dicsőített képviselői: Borz, Old Butus, Albars, Gabo, Barbos, Limon, Bandit, Hod stb.
Ezek a kutyák sok évszázadot töltöttek az ember közelében. Jó lenne hinni, hogy örökké így lesz.

Az angol nyelvű fordítás szerint. Minden jog az eredeti szerzőket illeti. (Forrás: http://pyat-gor.narod.ru/english.html)
Northern Caucasus, Pyatigorsk
Translated from Russian to English by E.Zelenyk
Copyright SOBAKAclub, 2002

Tetszett ez az írás?

Klikkelj a csillagokra az értékeléshez!

Az oldal értékelése: 4.6 / 5. Szavazatok száma: 78

Egyenlőre nincs értékelés, légy Te az első!